Pataki György

Jó élelem - rossz sajtó?

Az egyszeri olvasó csak ámulhat azon, hogy mitől van bármiféle elismertsége, sőt ismertsége olyan sajtóorgánumoknak, mint a brit The Economist, ahol időről-időre oly elképesztően blőd, érvelésében tendenciózus és leegyszerűsítő szerkesztői írások és cikkek jelennek meg. Ilyenre sikeredett nemrégen a fent nevezett brit gazdasági lap vállalati társadalmi felelősségről adott összeállítása, s legújabban az organikus, fair trade és helyi élelmiszerekről közreadott gondolatai.

Kinyilatkoztató és leegyszerűsítő írásokkal nehéz vitába szállni, s csak azt remélhetjük, hogy a vitát a versengő ideológiák vonatkozásában is meg lehet nyitni, illetve hogy az író hajlandó megfontolni a legalább valamivel összetettebb látásmódot, amely képes szembenézni azzal, hogy nincsenek általánosan alkalmazható gyógyírok még a globális problémákra sem.

Vegyük szemügyre a The Economist névtelenségbe burkolódzó újságírójának gondolatait! Az egyoldalas cikk első alcíme megrendítő üzenetet közöl: „aki organikus terméket vásárol, hozzájárul az esőerdők elpusztításához". Hogyan lehetséges ez? Ismeretlen szerzőnk logikája szerint a mezőgazdálkodás minden formája eleve pusztítja a természeti környezetet, hiszen történeti távlatokból nézve hozzájárult bioszféránk természetes rendszereinek hatalmas mértékű elszegényítéséhez óriási földterületeket átalakítva az ember élelmiszerellátásának céljai érdekében. Az iparszerű mezőgazdálkodás vívmánya, amelyet „zöld forradalom" néven szokás emlegetni, elhozta a technika és az emberi tudás „gyümölcsét" a műtrágya, növény- és rovarirtó szerek, illetve a nagy táblás monokultúrákon hatékonyan bevethető különféle mezőgazdasági gépek formájában, amivel ugyanakkora földterületen többszörös termést érhet el a mindig éhes emberiség. Ha ebből „visszalépnénk" az organikus mezőgazdálkodás gyakorlatai felé, amelyeket a polikultúra (azaz sokféle ültetett növény), a komposzt és természetes állati trágya, valamint az emberi munkaerő fokozottabb használata jellemez, akkor a világ jelenlegi összes mezőgazdasági outputjának szinten tartásához sokkal több földterületre lenne szükség, mint amennyit jelenleg művelésbe vontunk. Ezért fenyegeti tehát az organikus (természetkímélő) mezőgazdálkodás mozgalma a bioszféra oly csodálatos esőerdeit - szól a végső figyelmeztetés.

Ismeretlen szerzőnknek kétségkívül igaza van abban, hogy a mezőgazdálkodás megjelenése az emberiség történetében a letelepedéssel karöltve fajunk természetátalakító tevékenységében nagy változást hozott, s a bioszféra számos faja és természeti rendszere számára végzetes pusztítással járt. Ugyanakkor éppen ezekkel a hatásokkal járt az általa dicsőségesnek emlegetett „zöld forradalom" is. Ráadásul, persze ha ez számít, azzal a különbséggel, hogy a csapásokból a mi fajunkra is jutott: az elszennyezett természetes vizek, talajok, valamint a tovább szegényített és degradált természeti rendszerek az emberi egészségre is kihatottak - az ehhez kapcsolódó jelenségeket emlegetjük többek között „civilizációs betegségekként". Arról teljesen megfeledkezik a neves lap névtelen cikkírója, hogy jelen tudásunk szerint a trópusi esőerdők egyik fő pusztítója az a földterületigény, amelyet a „fejlettnek" nevezett országok támasztanak a marhahús iránt. Teljes leegyszerűsítése ezért az élelemtermelés és -fogyasztás problémakörének, ha nem vesszük figyelembe többek között azt is, hogy mit eszünk. Tudjuk, a saját egészségünkhöz képest, mi, szerencsés gazdagok, sokkal több húsfélét fogyasztunk, mint arra szükségünk lenne. Összességében nevetséges a világ mezőgazdasági tevékenységének jelenleg is elenyésző részét adó organikus termesztés okozta veszélyekkel riogatni, miközben épp az uralkodó iparszerű mezőgazdálkodási gyakorlatok pusztítják azokat a természeti értékeket, amiért látszólag aggódik ismeretlen brit prókátorunk. Szó sem esik az írásban továbbá arról sem, hogy még a jelenlegi világnépesség mellett is elegendő élelemmennyiség áll az emberiség rendelkezésére, s hogy mégis éhezés pusztít, alultáplált gyermekek szenvedésétől hangos a világ (már ha vesszük a fáradságot és felelősséget erre figyelni) - miközben a népesség egyre jelentősebb része gyermekkorától kezdve a túlsúlyosság egészségügyi következményeitől szenved -, az a megtermelt élelem igazságtalan elosztásának köszönhető. Vagyis politikai kérdés, amely kétségbe vonja a világ jelenlegi gazdasági és politikai berendezkedésének fenntarthatóságát.

Névtelen szerzőnk következő célpontja a fair trade (méltányos kereskedelem) mozgalom, amely azt célozza, hogy a piaci közvetítők kikerülésével kapcsolja össze az ún. fejlődő világ gazdálkodóit az ún. fejlett világ fogyasztóival annak érdekében, hogy munkájukért méltányosabb fizetség jusson a szegényebb világ gazdálkodóinak. A fair trade ellenzését és szembeállítását a szabad kereskedelemmel tulajdonképpen a köztudottan liberális elkötelezettségű gazdasági szaklap elképesztő tudatlanságának tekinthetjük. A fair trade ugyanis éppen azt igyekszik megszűntetni, amit Adam Smith - akit a (neo)liberális közgazdászok megkérdőjelezhetetlen tekintélyükként ismernek el (csak ezek szerint nem ismernek) - a piac egyik kudarcának tekintett: a tőkével rendelkezők erőfölényét a tőkével rosszul ellátottakkal szemben. Nem igaz ugyanis a szabad kereskedelem sokat propagált közjólétet növelő hatása, ha nem kiegyenlített piaci erejű felek kereskednek egymással. Ezt Adam Smith tudta, s figyelmeztetett rá - a mai szabadpiac hívők pedig szemüket behúnyják, mikor szembe kellene nézniük a piaci mechanizmus e torzulásával, hatékonyságot és jólétet aláásó jellegével.

A helyi termékek és szolgáltatások előnyben részesítését pécézte ki a liberális brit újságíró harmadikként, mint a világot romlásba döntő gyakorlatot. Az „élelmiszerkilométerek" világos érvelését feje tetejére állítva amellett tör lándzsát, hogy a helyben termelt termékek összességében energiaigényesebbek, mint például a Nagy-Britanniába Új Zélandról hajóval szállított bárány. Most tekintsünk el az állatjóléti fölvetésektől (azaz miket kell kiállnia a bárányoknak a hosszú utazás során), s attól is, hogy szükséges-e jólétünkhöz, hogy gyermekállatokat fogyasszunk hajórakományszámra. Brit újságírónk elfeledkezik például arról a tényről, miközben a helyi termékek szállításigényességét hangsúlyozza a bevásárlóközpontok hatékony szállítmányozási gyakorlatával szemben, hogy miként alakította át a településszerkezetet többek között a közúti szállítás előretörése és a térben koncentrált bevásárlóközpontok telepítése. A természeti környezetre és a társadalmi szolidaritásra gyakorolt összhatás kedvező volta igencsak vitatható - s erről a cikk leegyszerűsítő szemlélete újfent tudomást sem vesz. Ugyancsak kimaradnak a helyzet összetettségének értékeléséből olyan dimenziók, mint az élelem minősége, élettani hatásainak különbsége, vagy az a korántsem elhanyagolható szempont, hogy tudom, ki termelte (állította elő) az adott élelmet, s azt hogyan tette. Az Olaszországból indult, s Európában lassan hódító ún. slow food (lassú élelem) mozgalom vagy a Japántól Európán át az Egyesült Államokig sokakat megmozgató ún. community supported agriculture (közösség által támogatott mezőgazdálkodás) mozgalma éppen arra irányul, hogy újra összekössön bennünket, fogyasztókat a helyi termelőkkel, gazdákkal. Így a megvásárolt élelmen ott a „gazda arca" - ami bizalmi köteléket teremt, s ezzel felelősségvállalást jelent a kapcsolat mindkét fél számára jól-létet hozó voltának megőrzéséért.

Az egyetlen gondolat, amiben egyetérthetünk ismeretlen brit bioszfératársunkkal: a fölvetett és tárgyalt probléma politikai természetű, s emiatt politikai megoldásért is kiállt. Azzal azonban már semmiképp sem lehet egyetértenünk, hogy névtelen szerzőnk a fogyasztást politikamentessé kívánja tenni, s minden politikai tevékenységünket a képviseleti demokráciákban szokásos viszonylag ritka szavazásokra szorítaná. Bármily rémisztő is szembenéznünk azzal, hogy egyszerűnek hitt hétköznapi tevékenységeink, mint az élelmiszer vásárlása politikai és etikai tett is egyúttal, mindenképpen ez a helyzet. Azok a döntések, amelyek másokra hatnak, mindig rendelkeznek etikai dimenzióval. Márpedig nehezen állíthatnánk, hogy vásárlási döntéseink nem hatnak másokra. Szembe kell néznünk azzal is, hogy ha élvezni szeretnénk a globális munkamegosztás előnyeit, akkor globális és helyi hatásaiért egyaránt felelősséget kell vállalnunk. A „mit" és „mennyit vásárolunk" nem kerülheti el a „miért" és „milyen hatásokkal jár" kérdéseit sem. Az igazi politikai kérdés ezért mindennapi élelmünkkel kapcsolatban az, hogy milyen agrár-víziót tartanak társadalmaink kívánatosnak és megvalósítandónak. Erről érdemes nyílt vitát folytatnunk egyenlő jogú szereplőkként.

Pataki György